Bégány Enikő: Az iskoláról
2007.06.07. 19:01
Ez az iskola számomra a második
otthonomat jelenti.
Egy olyan közösségbe, osztályba csöppentem, ahol jól érzem magam. Az előző (8.-os) osztályomban nem éreztem jól magam. Feszült volt a légkör, nem volt csapatmunka, nem lehetett az ember önmaga, mert mindenért csak kicikizték, piszkálták. Hiába voltak jók ott a tanárok, a légkör nem volt megfelelő.
Ebben az iskolában is kedvesek, segítőkészek a tanárok. Ugyan néha vannak problémák, de hol nincsenek?
Az édesanyám járt korábban ebbe az iskolába. Ő mondta nekem, hogy nagyon szeretett ebbe az iskolába járni, jobban, mint az általános iskolába. Velem ez ugyanígy van. Azt is mondta még anya, hogy ez egy jómódú, híres, neves, s erős iskola.
Miután voltunk az iskolában nyílt napon, körbejártuk az egész épületet, videót is mutattak nekünk az előző évi gólyabálokról, diáknapokról, a Fényes többi ünnepeiről, ahol a diákok és tanárok egyaránt jól érezték magukat, kezdett megtetszeni nekem az iskola. Ide jelentkeztem csak az 1. és 2. helyen is, s felvettek.
Az első napon nagyon ideges voltam, izgultam. Az osztályfőnök nagyon kedves volt, sok mindenben segített, már az első pillanatban is rokonszenvesnek találtam. Először megszeppenten ültünk a padokban, nem ismertük egymást. De aztán időről-időre megismertük, megszerettük egymást, s tanárainkat. Ahogy egyre bátrabbak lettünk, úgy nőtt a hangunk is. Amit persze nem díjaztak a tanárok. Sok tanár elég nehézkesen, vagy sehogy sem tudott minket megfékezni, hogy ne fecsegjünk egyfolytában! Na meg persze, hogy tanuljunk!
Sokszor voltak rossz dolgok, de én csak a szép, és jó dolgokra szeretnék emlékezni. A mókás diáknapokra, az osztálykirándulásokra, a szereplésekre, a gólyahétre, a nevetésekre, és minden boldog pillanatra, amit ez az iskola nyújtott nekünk.
Azokban a napokban (hetekben, s hónapokban), mikor megtudtuk, hogy rajta van az iskolánk azon a bizonyos „bezárandó iskolák listáján”, az egész iskola felbolydult. Megrémültünk. Mi lesz velünk? Mikor már végre megszoktuk egymást, megszerettük az iskolát, a tanárokat, miért akarnak szétválasztani minket? Miért teszi ezt velünk a kormány? Ők nincsenek itt velünk, nem élik át azokat a dolgokat, amiket mi, nem érthetik, mit jelent számunkra ez az iskola.
Tehetetlenül vártuk, mi lesz a döntés. A tanárok sem tudtak semmit mondani, mit hoz a jövő. Jöttek az iskolát megnézni többször is. Próbáltak a tanárok, az igazgató úr mindent – ami csak tőlük tellett – megtenni az iskoláért. Az iskolából sokan elmentek tüntetni, de csak annyit értek el, hogy még egy évig maradhat az iskola itt. De a Fényes Elek Közgazdasági Szakközépiskola, mint név, mint iskola, megszűnik.
Amikor láttam a tv-ben az iskolát, a tanárokat, ahogy sírtak, elszorult a szívem. Dühös és szomorú voltam. Dühös voltam a kormányra, amiért elveszik tőlünk az iskolánk nevét, a tanárainkat elküldik, felbontják a megszokott rendünket. És ugyanakkor szomorú is voltam, mert fájt látni a tanárokat sírni, szenvedni, rossz volt hallgatni a bánatos hangjukat. Az a gondolat, hogy a Fényes Elek nincs többé, fájdalommal töltött el.
Ha el is veszi tőlünk a kormány az iskola épületét, területét, nem veheti el tőlünk azt, hogy mi a Fényes Elek Közgazdasági Szakközépiskolába járunk! Nem veheti el tőlünk az emlékeinket!
|