Eljött az az idő, hogy elhagyjuk az iskola kapuját, azt a kaput, amit nap mint nap átléptünk. Immár utolsó évünket töltjük itt a Fényesben. Emlékszem, még kis bátortalanként léptem be ezen az óriási kapun. Nézelődtem, csodálkoztam, s kerestem a helyem, mint egy kis gyámoltalan őzike a rengetegben. Próbáltam barátkozni, megismerni társaimat, de úgy érzem mindezt sikerrel tettem. Csupa szeretettel, örömmel, okossággal gazdagítottuk egymást, s váltunk mi is tulajdonosaivá. Félve ültünk be az iskolapadba, mintha elsőként tettük volna ezt meg. Új szokásokhoz, tanárokhoz, tanítási módszerekhez, társasághoz, helyhez kellett hozzá szoknunk. Úgy érzem ezt is kipipálhatjuk próbatételünkben és életünkben. Minden egyes nyaggatásnak, „kínzásnak”, fejtörésnek meglett az eredménye. Tapasztalattal rendelkező emberként hagyjuk el ezt a kaput. Mindezt tanárainknak köszönhetjük, azoknak a kitartó embereknek, akik türelemmel és szeretettel alakították ki egyéniségünket. Megtanítottak mindennek először az okát, s majd az okozatát, következményét felismerni, mind a való életben, s ugyebár a történelemben. Annyiszor hallottuk ezeket a szavakat: „Először az ok, s majd az okozatot keresd” ! Ez így van a jelenben, a XXI. században is. Ésszerűen tanítottak meg gondolkodni, társaimat megismerni, s kiismerni, valamint barátságosan és szeretetteljesen bánni másokkal. Szeretni azt a helyet, ahol napjainkat eltöltöttük, szeretni azokat, akik egyengették útjainkat, életünket, s azokat a másodszülőket, akik minden egyes helyzetben fogták kezünket. Ezeket, az érzéseket, ismereteket, tapasztalatokat adta nekünk a Fényes Elek Közgazdasági Szakközép Iskola.