Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Tanáraim, Kedves Iskolatársaim, Kollégáim!

László Istvánné, Mülhauser Magdolna vagyok, 1970-74. között a Fényes Elek Közgazdasági Szakközépiskola tanulója voltam.
Egykori általános iskolai matematika-fizika szakos tanárnőm, aki itt érettségizett, javasolta szüleimnek, hogy ha jó iskolába szeretnének beiratni, válasszuk a Fényest. 
Szorongva léptem be a kapun 1970-ben, vajon megfelelek-e az itteni követelményeknek, elvárásoknak. Felhőtlen, boldog diákéveket töltöttem itt. Egyetemi tanulmányaim befejezése után az iskola kinevezett tanára lettem, több mint 30 év áll mögöttem, amelyet az iskola falai között töltöttem, életem meghatározó részét éltem meg itt diákként, majd később pedagógusként. Sok-sok óra, perc köt ide, amelyekért köszönetet kell mondanom tanáraimnak, osztálytársaimnak, diáktársaimnak, kollégáimnak.
Veretes mondatok, bölcs idézetek helyett kérem, fogadjanak el egy szubjektív, érzelmektől sem mentes gondolatsort.
A protokoll, a rendezvényszervezés szabályai szerint mindig két lehetséges alternatíva forgatókönyvét kell elkészíteni egy rendezvény kapcsán. Az „A” változat szerint ma ünnepi beszédet kellene mondanom az iskola alapításának 90. és névadónk születésének 200. évfordulója alkalmából. Tisztelettel üdvözölhetném a fenntartó, a kerület, a szakmai szervezetek, a társintézmények képviselőit. Büszkén emlékezhetnénk az iskola múltjáról, eredményeiről, sikereiről. A múlt értékeinek számbavétele mellett a jövőről szólna az ünnep üzenete.
A sors furcsa fintora, hogy e helyett egy másik, „B” változat írja napjaink forgatókönyvét. A fenntartó fővárosi önkormányzat 2007. július 1-jével jogutóddal megszüntette a Fényes Elek Közgazdasági Szakközépiskolát. Új helyzetben, új környezetben kell keresnünk jövőnk útjait.
De szomorúság helyett, úgy gondolom ez a nap mégis a sikereinkről, eredményeinkről kell, hogy szóljon, és leginkább a köszönetről. A jövő kulcsa a múltban rejlik. Iskolatörténeti kiállításunk mottója volt Eötvös József idézete: „akinek nincsen múltja, nincsen jövője sem”.
Mi egy kilencven éves iskola múltjával, értékeivel rendelkezünk, és ez a továbbélésünk záloga.
A 2006-2007-es tanév telén szakmai fórumokon, informális csatornákon terjedt a hír, hogy a fővárosban ismét több iskolát megszüntetnek. Borzongva hallottuk ezeket a híreket, de úgy éreztük, minket ez az iskolabezárási hullám nem érinthet. Eredményeink, szakmai megítélésünk tudatában biztonságban éreztük magunkat. Drámai eseményként szembesültünk azzal, hogy iskolánk is szerepel a megszüntetésre ítélt intézmények listáján. A döbbenet napjai után minden erőnkkel, kapcsolataink segítségével vettük fel a küzdelmet az iskolánk megmentéséért. Időt, fáradtságot nem kímélve mentünk kolléganőmmel és harcostársammal, Giczi Imrénével, Manyikával politikusokhoz, intézményekhez, vállatokhoz, írtuk levelek garmadáját, telefonáltunk.
És mögöttünk álltak, segítettek a kollégák, és segített sok-sok tanítvány. Ennek ellenére a fővárosi közgyűlés határozata kimondta az iskola megszűnését jogutóddal 2007. július elsejével.
Kollégáinkkal beszélgetve felmerült a kérdés, ünnepeljünk-e, mit is ünnepeljünk ilyen körülmények között?
Úgy gondolom, bölcs döntést hozott az új intézményi vezetés és tantestület akkor, amikor úgy döntöttünk, ezeket a szép évfordulókat meg kell ünnepelni.
Tartozunk önmagunknak, tartozunk elődeinknek és leginkább az utánunk következő nemzedéknek azzal, hogy méltó módon emlékezünk múltunkra, és átadjuk értékeinket a jövőnek.
Mérhetetlen szomorúság tölt el a veszteségek miatt, de ugyanakkor számtalan ajándékot is kaptam ebben az utóbbi néhány hónapban, illetve megtanultam azt, hogyan kell köszönetet mondani azért, amit oly természetesnek tekintünk.
Köszönettel tartozom tanáraimnak, akik a szakmai tudást, az emberi értékek fontosságát plántálták belénk.
Köszönettel tartozom diáktársaimnak, akik derűvel, csibészséggel, félelmekkel és örömökkel töltötték meg napjainkat.
Köszönettel tartozom kollégáimnak, akik kötelességtudásukkal, emberségükkel, kritikájukkal, bátorító szavaikkal, mosolyukkal, együttérzésükkel, ellenvéleményükkel álltak mellettünk.
Köszönettel tartozom tanítványaimnak, akik mosolyukkal, könnyeikkel, sikereikkel és kudarcaikkal formáltak bennünket is, bíztak és hittek bennünk, ezzel hitet és erőt adva nekünk is.
Hetek óta kavarognak bennem az érzelmek és gondolatok, mit is kéne elmondani ma itt az ünnepségen.
A jegyzeteim száma napról-napra sokasodott, számtalan titok, gondolat, kérdés gyűlt bennem össze, amit szerettem volna megosztani veletek. De tudom, visszaélni nem lehet mások türelmével, méltánytalan lenne néhány nevet, néhány eseményt kiemelni az emlékezés örvénylő kútjából.
Mesélnünk kellene 
a legendás tanárokról, 
a híressé vált tanítványokról, 
a háború alatt hadikórháznak használt épület rendbetételéről, 
a diáksapkáról, amit a többség csak az utcasarkon tett fel, 
az utált iskolaköpenyről, és az alatta viselhető mackónadrágról, 
a körtéri fodrászhoz küldött hosszú hajú fiúkról, 
a tornaterem színpadán fellépő, később ismertté váló zenekarokról, 
a legendás őszi szüretekről,
a nyári építőtáborokról, 
a Kolossal közösen szervezett tatai nyári táborokról, 
a legendás iskolakerülésekről, 
a diákszerelmekről, és a belőlük született házasságokról, 
a közös örömökről és bánatokról.
Szavak, gesztusok, nevek, arcvonások villannak fel az emlékezetben, és mind-mind a szeretett iskolámat jelentik.
Védett, oltalmazó közegben éltünk, a kívülállók számára talán zárt belső világban. Nem volt véletlen, hogy sok tanítványnak későbbi munkahelye is lett a Fényes, sok nagyszülő és szülő kísérte kisdiákként vissza gyermekét, unokáját. A legtöbb kolléga évtizedeken keresztül volt az iskola dolgozója. A közös ünnepek, hagyományaink hosszú évek óta idekötik a volt kollégáinkat. A bizalom, a közös értékek, a kölcsönös tisztelet védőhálója ad számunkra biztonságot. Remélem, sok új kollégánk is megtalálta helyét közöttünk. Az egyik legkedvesebb „ajándék” volt karácsonykor az ífjú, nemrég itt dolgozó kolléga elcsípett mondata: „nálunk, a Fényesben ez így szokás”.
Természetesen nem lehetett és nem is lehet csak idilli a kép, hiszen itt is sokszor feszültek egymásnak indulatok, keletkeztek konfliktusok, ejtettünk és kaptunk sebeket is. És mégis tudtunk egységes értékrendet képviselni, egységesen fellépni.
Ebben a nevelőközösségben közös célokért, közösen dolgozott fiatalabb és idősebb, hívő és ateista, menedéket találhatott az, akit máshol nem mertek alkalmazni, mindenki, aki azonosulni tudott az iskola céljával:
„értékes emberré és jó szakemberré nevelni tanítványainkat”.
A folytonosság, a kiszámíthatóság, az értékkövetés letéteményesei voltak az iskola vezetői, akiknek személyisége hosszú éveken át hagyott nyomott az iskola életében.
Szeretettel és örömmel üdvözlöm körünkben iskolánk igazgatóit. Három nemzedéket képviselnek, sok-sok Fényeses kollégát. Munkásságuk elismeréseként fogadják tőlünk a köszönet virágait:

Mórocz Béla igazgató úr. 1959-1987. között igazgatta az iskolát. Több évtizedes munkásságával korszerű szakképző intézményt teremtett, keze nyomait őrzi mind a mai napig az iskola. Fáradhatatlan munkása volt az iskolának, nehéz időkben is megőrizte az iskola békéjét, belső autonómiáját, időtálló értékeket teremtett. 

Szegőné Tóth Erzsébet igazgató asszony 1987-1997. között vezette az intézményt. Talán megbocsátja, hogy nem a szakember kvalitásait emelem ki most. Sok kolléganő és diáklány számára vált etalonná visszafogott eleganciája, mindig tökéletes megjelenése. Személyisége kisugárzott, sok-sok virág, növény jelent meg az iskolában. Számtalan kis nyeszlett palántából lett hatására elegáns, finom ifjú hölgy.
Kormos Csaba 1997-2007. között volt az iskola igazgatója. Az elméleti gazdaságtan elkötelezett tudora, az egyre nehezebb külső körülmények közt az iskolát igazgató, és abba bizony beleőszülő ember helyett inkább a kedves kollégáról beszélnék. Humora, kedvessége, derűje bizony kicsit megkopott az igazgatói robotban, de a diáknapok önfeledt mulattatójaként, a tanári kirándulások egyik legjobb dalosaként sok-sok vidám percet köszönhetünk neki. 

Sajnálom, hogy az idő szűkössége miatt nem beszélhetünk mindenkiről, aki az elmúlt évtizedekben szeretettel, elkötelezetten szolgálta az iskolát, a diákjainkat. Pedig meg kell őriznie a kollektív emlékezetnek a megsárgult tablókról, fényképekről visszaköszönő tanárok emlékét. És akik nem mosolyognak ott a tablókon, pedig nélkülük nem működhet az iskola, ezért meg kell őriznünk a nem pedagógus alkalmazottak emlékét: Rubus bácsi csoszogó lépteinek zaját, Erzsi néni tüzesvizének titkát, Irénke néni diójának fantasztikus ízét, Hédike korlátlan kapacitású memóriájának hírét, a mindent elintéző Katik segítőkészségét , Zoli zsörtölődéssel álcázott, nagy Fényes-szívét.
Kollégáim élete, munkája megtestesíti azt, amit Széchényi István oly gyönyörűen fogalmazott meg:
„Azokért élünk, akiket szeretünk,
azokért, akik igaznak tartanak.
A jövőnek élünk, a szépért, s jóért,
amit tehetünk.”
Sok mindent nem mondunk el ma itt, de a csendnek is súlya van, a szavak hiányának jelentése van.
Ezért arra kérlek benneteket, fogjátok meg egymás kezét, idézzétek fel csendben az itt töltött éveitek legszebb pillanatait, legkedvesebb emlékeiteket.
Ez a közös öröm adjon mindannyiunknak hitet, akaratot, erőt, optimizmust, új célokat és reményeket.
Köszönöm.