Szó szerint is igaz ez, mert az iskolaépületben volt az otthona, családjának (feleségének és két lányának) szolgálati lakása. Amikor évtizedekkel később bevezették az iskolákban a biztonsági őr rendszert, egyik iskolatársunk megjegyezte: „Ha Rubus bácsi élne, nem volna szükség őrökre, annyira védte a tanulókat és az iskolát is.” Mindenese volt az iskolának, és számára a „Fényes” volt a minden.

Rubus bácsi fontos embere volt az intézménynek, de soha nem fontoskodó. Szerény hivatalsegédként tette a mindennapit, pedig közben a nagy épület technikai működéséért is felelt. Bizonyára nem volt mindig könnyű helyzetben (mint ahogy mi, diákok sem), de a dörgedelmes igazgatói stílusból valószínűleg megértette a szándékot: a fegyelem, a figyelem és a „még jobb” feltétlen akarását…

Ki ne emlékezne a korszak jellegzetes munkaköpenyére, ami Rubus bácsinak is osztályrészéül jutott. Munkájából adódóan neki mindig meg kellett találnia a helyzet kulcsát, ezért aztán köpenyzsebbe dugott kezében a nagy kulcscsomóval közlekedett a folyosókon. Megbízhatósága, kiegyensúlyozottsága az iskola keményvalutájának számított mindvégig, amíg csak dolgozhatott.

Miután szeretett felesége, aki egyben a munkatársa is volt az iskolában, megbetegedett, hogy időnként kimozdítsa bezártságából, vett egy Zastava 750-es autót, s ez a ma már matuzsálem - mint örökség - lánya közvetítésével került később a Közlekedési Múzeum gyűjteményébe.

Éva lánya a levelében szépen emlékezik a szüleire: „Tényleg nagyon sokan szeretettel emlékeznek rá, ez nagyon jól esik nekünk, nagyon emberek voltak mindketten!!!”

Rubus bácsit ma már csak haló poraiban tisztelhetjük. „Született 1909. október 6-án, meghalt 1992. november 7-én. 1945. június 4-től volt az iskola hivatalsegéde - akkor így nevezték - egészen 1981-ig.” Tartsuk meg Őt jó emlékezetünkben!

Mészáros Gábor, 2016.01.10.